Ezt már szűcsjuditöhö megénekelte ezer éve, és még ma is van realitása... pedig ezer év nem kevés.:-) Asszem Benimanó tőlem örökölhette azt a vacogós kis mindenét...már az inkubátorban is remegett a szája, miközben mi azzal voltunk elfoglalva, hogy figyeljen a fényképezőmasinába. Szegény, már akkor olyan figyelmes voltam. :-) nade, hogy gondolatomat befejezzem, Beni még mindig vacogós, de már szerencsére otthon nyomja a dalt...:-) Tegnap a mellkasomon pihentettem egy ideig, de nem láttam az arcát, így aztán a térdeimet felhúztam, és odadöntöttem. Viszont így nem éreztem az illatát és a szívdobogását. Így vissza a mellkasomra.... szegény bébi, asszem aludni szeretett volna, de jött a nagynéni..... Néztem "hatalmas" kezeit, pisze varganóziját, mosolyogtam a grimaszokon, amiket alvás közben vágott, pont mint egy kis öregember. :-)

Ma kemény napom volt, mivel a rám bízott munka mennyisége kissé meghaladta a kapacitásomat. Ám így szép az élet, jobb a sok, mint a semmi, ezt 2003. augusztus 15-től október 15-ig volt alkalmam megtapasztalni. Egyedül egy szobában, senki rám nem nyitotta az ajtót, egyedül voltam, mint az ujjam. Na, mondjuk Pelcsi ott volt, csak másik folyosón, és mivel akkoriban még nem fedeztük föl a földszinti büfé örömeit, nem volt rendszeres a közös reggeli kávé. De nem telt el sok idő, és akkor már szinte csak az volt rendszeres, minden más mellékes. :-) Nagy szobai magányomban lassanként berendeztem birodalmamat, ami aztán 3 évig csak az enyém volt. Szereztem számítógépet, új bútorokat, képeket tettem a falra... és vártam, hogy a főnököm végre megtalálja a Ház kapuját.

Nosztalgia... engem is elkapott, nem csak Timcsát. Talán mert közeledik egy újabb birodalomváltás, januártól talán már nem ezen a klaviatúrán fogom gépelni elmés gondolataimat és talán már nem is munkaidőben fogom tenni, mert pisilni sem lesz időm.:-( Mennyi minden meg fog változni, félelmetes. Új kollégák, új munkakör, új lehetőségek... talán a legjobbkor. Szeretem az életem úgy, ahogy van, de képes vagyok és merek változtatni a jobb reményében. Sosem voltam az a maradó és aszalódó típus...illetve sosem akartam az lenni, aztán néha így sikerül, néha úgy.

Most lépek, várnak rám....a régi cimborák....:-)

Csók!

D.