Ülök a teraszon és elmélkedek a hétvégén.
2-szer néztem meg egymás után a Timike által kreált dvd-t. Első alkalommal hangosan nevettem a képeken és videókon, pont mint Siófokon. Második alkalommal már nem tettem. Csak néztem elmélyülten….
Eszembe jutott Bill megjegyzése, amit hazaúton mondott arról, hogy pár éve milyen szinten „istenítjük” a négyesünket és hogy ez bizonyára azért van, mert öregszünk. Akkor cáfoltam, most már kicsit másképpen gondolom.
Valóban változunk (öregszünk) és bár változatlanul azt gondolom, hogy mindig is éreztük, hogy hatalmas dolog az, ami ott 1998-ban történt velünk és a széltől is óvtuk a barátságunkat, de ahogy a diplomázás, vagy Ákos megszületése után, úgy most is egy olyan szakaszhoz ért az életünk, ami egyszerre izgalommal, de bizonytalansággal is tölt el bennünket. És az ilyen változások szentimentálissá teszik az embert.
Bennem félelem is van ám. Furcsa félelem ez, mert nem kézzel fogható, sőt, nem is konkrét, kb. olyan, mintha nem is lenne, de pontosan tudom, hogy minden nagyobb változás, legyen az esküvő, vagy babavárás, valami ismeretlen felé tereli az életünket és így a barátságunkat is. Hiszen míg az egyetemen csak arra kellett figyelnünk, hogy elég időnk legyen egymásra, úgy most életünk párja, vagy akár gyerkőce ugyanolyan fontosságot nyert az életünkben, ha nem fontosabbat, mint egy cipógyűlés megszervezése.
Tudom, hogy más egy férjhez, egy társhoz, egy gyerekhez fűződő kapcsolat, mint egy barátság, az egyik pedig nem zárja ki a másikat, de értitek miről beszélek. Egyszerűen egyre nehezebb összeegyeztetni egy lánybulit, vagy akár egy közös kávét, hiszen éljük a külön kis életünket és ez így van rendjén. De közben nem akarjuk, hogy a mi kis tortánk szeletekre bomoljon, hiszen ez úgy kerek, ha szépen egymás mellett ácsingóznak a szeletkék. Ki látott már olyan szülinapi tortát, ahonnan hiányzik egy szelet. …
Visszatérve Bill megjegyzésére, valóban, az elmúlt pár évben jobban kimondjuk, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak és hogy együtt kerek a világ, nem mintha ezt amúgy nem tudnánk, de nekem speciel ezt jó mondani és hallani is.
Imádom,
hogy nem telik el nap, hogy ne jutnátok eszembe,
hogy vannak szavak, filmek, helyek, események, amik nélkületek nincsenek,
hogy mindannyiunk egy egyéniség a rossz és jó tulajdonságokkal együtt,
hogy ha problémám van, nincs olyan, hogy egyedül kell megoldanom,
hogy ha meg sem szólalok is tudjátok, hogy mi a bajom,
hogy ha történik velem valami fontos, a világ legtermészetesebb módján nyúlok a telefonhoz,
hogy el sem tudom képzelni az életemet nélkületek,
hogy vagytok és mellettem vagytok.
Nem tudom mi lesz, ha Zsunak nem sikerül kihányni Mikoltot, Évi ismét meglep minket, Tim már nem nekünk fog meglepcsit gyártani és nekem is lesz kit az oviban felejteni…..elképzelésem sincs.
Nem lesz könnyű, az tuti. Az életünk ezer felé fog szakadni, időnként minden fontosabb lesz, mint a TORTA.
De valahogy akkor is meg fogjuk oldani….remélem……tudom…..akarom.
Na, ez nem lett valami vidám szösszenet egy ilyen szupcsi hétvége után, de evvan, ilyen is kell néha. :-)
Utolsó kommentek